"…miután pedig, angol szótárt véve azt találjuk, hogy sport tulajdonkép csak időtöltést, mulatságot jelent, sokan nagy komolysággal azt fogják kérdezni: valjon olly tárgy, melly csak mulatságnak, csak időtöltésnek tekinthető, méltó e arra, hogy vele komolyan foglalkozzunk?" (...) "azt hiszem, hogy ha egy nemzet életéből annak nemzeti mulatságain kívül egyebet sem ismernénk, jellemének megitélhetésére az maga elég leendene…"

Eötvös József, Lapok a lovászat és vadászat köréből, I. évf./1.sz. (1857)

 Az első felelős magyar, azaz a Batthyány-, később az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének fent citált idézete időt álló törvény.

 Akkoriban még nem tudhatták, hogy a sport a szórakoztató ipar része, a világ egyik legjövedelmezőbb üzlete lesz, messze átível mindenféle kerítésen országhatáron, a globális piac törvényeinek engedelmeskedve annyit hoz a szereplőinek, amennyit ér.

 De mulatság mivoltát nem veszíti el – bár ne tagadjuk, voltak sötétebb korszakok –, nem omlanak össze nemzetek egy-egy bírói ítéleten vagy rossz edzői húzáson elúszott győzelem siratásában. A vérmesebbje bosszankodik, még anyázik is egy jóízűt mielőtt megveszi az aznapi sálat csapata legújabb mezében feszítve, és csatlakozik ezernyi, két pofára hot-dogot tömő, a stadionnál még órákig söröző társához. Hogy miért e fura szokás arrafelé? Ki tudja, talán kevesebb idejük megy el arra, hogy azon aggódjanak, a nagymama mikor kerül fel a kórházi várólistára, és marad még némi apró a zsebükben a tb-levonás mellet leszurkolt hálapénz után is…

 Persze ott, ahol a szabályokat kénye-kedve szerint írja az erősebb kutya, ne csodálkozzon azon senki, hogy bennünket basznak – át.

 Mi nem kérjük, kapjuk a mulattatást. Kár, hogy kínunkban röhögünk, és egyáltalán nem szórakozunk.

 A reformkorban még valóban a függetlenség jelképeként egészítették ki nagyjaink az elme pallérozását a testével, ám idővel, mikor – mondjuk úgy – a szellemi képességekre kevésbé mutatkozott igény az összetöpörödött nagyoknál, maradt a fizikai teljesítmény heroizálása, hagy érezze a paraszt a törődést, miközben az egykoron volt saját földjét ment megmunkálni a tsz-be. Aztán túltolták Béláink a sportpropagandát, lett is belőle nemulass.

 Így jutottak el odáig, hogy úgy kellet fent tartani a rendszerüket, hogy ugyan az eredményességével elhitessék, ez mindenki életében fontos, miközben ügyeltek arra is, nehogy túlontúl magasra törjön, mert esetleg valami, amire már nincs befolyásuk, nem jól sül el, és újra jön a zúgolódás.

 A szabad kapitalizmus beköszöntével a közvetlen elődeikhez képest semmit sem növő nagyjainknál a következmény helyett továbbra is célként funkcionáló eredmény mutatta az irányt. Főleg azért, mert ahol nem jött, rá lehetett fogni, a sporttal nem kell foglalkozni, pusztuljanak még a helyek is, ahol valaha labda pattogott. Ahol meg jött, ott be lehetett állni mögé, nemzetstratégiai ponttá nemesíteni, építeni rá - a Hortobágyra sípályát, a Mátra oldalába meg stadiont.

 Majd mások teljesítik a vágyainkat, mi csak higgyük, Rióban az aranyat nekünk úszták, vívták, lapátolták. Holott az örömön és a szurkoláson túl nekünk ebben annyi szerep kéne jusson, hogy eufóriánkban megvesszük az idolok (vagyis a velük szerződésben álló márkák) díszített csecsebecséit.

 Az állami dotáció szerencsére kiküszöböli, hogy az egy főre jutó olimpiai bajnokok számában a norvégok, svájciak, osztrákok sanyarú helyzetét átérezzük, valamint hála e rendszernek, nem derül ki, a kereslet-kínálat elve alapján hány élsportolóra lenne igényünk.

 Kérdés nélkül nincs szükség feleletre sem. Még jönnek a hazaárulók, és belerondítanak, hogy megmutassuk a világnak, miként lehet kétszer nézettebbé varázsolni a labdarúgó-világbajnokságnál egy vizes vb-t.

 Nem hiszed? Márpedig így lesz, szóval hiába szabotálták az álomgyilkosok a nagy bulit, a mulatságnak nincs vége. Mert nálunk most ebből űznek sportot.

 „Van má-ásik! Maestro! Music! cakk-cakk”

 Eötvös Gábor, zenebohóc saját száma (Jó száz évvel később.)