Mint tudjátok, vagy nem, az előző évben lefutottam egy maratont. Mindezért itt szeretnék köszönetet mondani édesanyámnak, aki világra hozott és édesapámnak, aki felnevelt. Továbbá köszönettel tartozom M-nek, B-nek és T-nek, hogy a maratoni felkészülésem utolsó hetében egy kemény tréninggel egészítették ki az amúgy is kemény három hónapos felkészülésemet.

M, aki ügyelt arra, hogy a tüdő kapacitásom a lehető legjobb legyen a maratonon (kék Bond); T a vérképemet tuningolta egy maláta ízű izotóniás itallal (Kőbányai), hogy a kellő időben a legtöbb oxigént szállítsa a megfáradt izmoknak és végül B rávett, hogy a felkészülésemet a változatosság kedvéért dobjam fel egy taekwondo edzéssel (a maratont még sebtapasszal futottam, az edzésen szerzett sérüléseim miatt). Igen, ilyenek az igaz barátok, segítenek a céljaid elérésében.

A lényeg, ami miatt ezt a sok mindent leírtam: 3 óra 19 perc és 52 másodperc kellett 42 kilométer és 195 méter lefutásához. Valószínűleg, ha rám bízták volna a marathoni csata győzelmének hírül vitelét Athénba, akkor pár órával többet ünnepelhetett volna a város és nem estem volna össze holtan a végén. Már ha igaz a legenda.

Sőt, ha még 10 perccel jobbat futok, akkor az 1896-os olimpián a maratoni számban bronz érmet kaptam volna.

A nem tudom hány ezerből 169-nek értem be, 4 darab hölgy előzött meg, ebből kettő kétszer olyan idős volt, mint én. A korosztályomban 15. lettem. Szerencsére voltak úgynevezett pacemaeker futók, akiknek egy meghatározott tempót kell diktálni. Nagy lufikkal futnak, hogy aki akar az tudjon velük menni, a karórák folyamatos nézegetése nélkül is. Kiválasztottam a 3 óra 15 perces csoportot és tartottam is az iramot egészen a 31. km kőig, ahol hirtelen szembetalálkoztam a híres maratoni fallal. Ha egy igazán magasztos hasonlattal akarnám körülírni  az érzést, ami akkor tetőtől talpig átjárt, akkor valahogy így tenném: egy gyenge kislány vagy miniszoknyában és magas sarkúban egy New York-i külvárosi sötét zsákutcában, ahol hirtelen 6 nagy darab kigyúrt Tarzan zárja el az egyetlen kivezető utat és nem kérdezik meg hogy hívnak...

Vagy, hogy még fennköltebben árnyaljam a helyzetet, egy magasan kvalifikált embert szeretnék idézni akivel a gimnáziumi éveim alatt ismerkedtem meg az interneten: „Nincsenek határok. Csak szintek vannak, ahol megragadsz, de nem muszáj ott maradnod, túl kell lépned rajtuk. Ha belepusztulsz, hát belepusztulsz.” (Bruce Lee)

Azt hiszem Lee idézete áll a legközelebb ahhoz az érzéshez, amivel akkor találkoztam. Vissza út nem volt, az hosszabb lett volna, feladni meg minek, abból milyen béna cikket lehetne csak írni.

Ennél a bizonyos maratoni falnál lemaradtam a csoportomtól, 2 km-en keresztül tartott ez a szenvedés, utána javult az állapot, az utolsó 8 km-en pedig valahogy bevonszoltam magam a célba. Ahogy beértem és sikerült leülnöm, kiderült hogy felállni már nem tudok. A mellékhatásokról nem kérdeztem meg az orvosomat, ezért nem is mondhattam el neki, hogy egy héten keresztül sántítottam és nyögések nélkül nem tudtam kinyújtani a lábamat. A panaszáradatot folytatva: 6 db vízhólyagot és 2db vérhólyagot gyűjtöttem össz

A maratoni futóknál szokás, hogy leragasztják a mellbimbókat a póló végett, mivel az kidörzsölődik a folyamatos súrlódástól. Én meg arra gondoltam, hogy magyar vagyok és hátrafele nyilazok, mégis minek nekem tapasz… Hát sebesre dörzsölte a póló.

A hangulat a 8 fok és a rohanás ellenére stressz mentes és szuper jó volt: a szurkolók pacsit kértek, tapsoltak. A futók persze csak mélyről jövő turhát tudtak felajánlani és mosolyszerű vicsorítást viszonzásképpen. Kétszer kellett egy 21 km-es kört lefutni, ami mentén 42 zenekar játszott elszórtan. 3-4 km-ként volt egy frissítő állomás, vizet, izotóniás italokat, különböző magas szénhidráttartalmú géleket, banánt, alkoholmenetes sört kínáltak.

Amikor beértem arra gondoltam, hogy soha többé, míg élek, a buszra futáson kívül mást nem vállalok el. De az agyam kisagyi részének egyik dudorában megfogalmazódott az ötlet, hogy megcsinálom az Iron Mant.

Egyszer majd.

Jövőre.