Nagyon szeretek olvasni. De még annál is jobban szeretek céltalanul bolyongani a kedvenc könyvesboltomban. Ilyenkor tudok kincseket találni. Ahogy tavaly, amikor Lee Stringer Fedél nélkül New Yorkban című könyve került a kezembe.

Teszem hozzá gyorsan, soha nem került volna a kezembe, ha a könyváruház, amelyiknek törzsvásárlója vagyok, nem kínálja fel féláron, ha jól emlékszem, úgy ötszáz forintért. Így fért be Fritz Stern Öt Németország, egy élet és Mong Attila Kádár hitele című műve mellé egy jobbára ismeretlen amerikai író kötete.

Vonzóbbá is tette a könyvet, hogy a borítón ott virított még Kurt Vonnegut neve. A német származású író mindenképp márkának számít, régóta szeretném elolvasni az Ötös számú vágóhidat tőle, mert különleges humort és világlátást várok tőle. Egyébként Vonnegut a kötet végén beszélget Stringerrel, akit saját bevallása szerint leginkább Jack Londonhoz tud hasonlítani.

Ritkán fordul elő, hogy kevésbé ismert íróktól veszek akármit. Ez is leginkább a brutál leárazásnak volt köszönhető. Van egy folyamatosan bővülő Excel-táblázatom, ebben gyűjtöm a könyveket, amik érdekelnek. Mikor tavaly karácsony előtt elküldtem a húgomnak, mondván, ezek közül bármelyik a fa alá kerül, én boldog leszek, a lista hosszúságát látva csak egy elhűlt „aztakurvával” nyugtázta a heppemet.

Tényleg van azon a listán minden: klasszikus és kortárs regény; Márai Sándortól nagyjából minden, amit még nem olvastam; Ablonczy Balázs és Ungváry Krisztián történelmi könyvei (és még mennyi más történelmi…), Cesar Millan-féle kutyások; de még a Korán is. Még mielőtt Nemzeti Konzultáció indulna ellenem: a Biblia már régen megvan.

Veszélyes is bemennem egy könyvesboltba. Én ott élem át, amit egy shopaholic csaj érezhet New Yorkban, amikor beszabadul a Macy’s-be. Nyilván nem vesz meg mindent, ami a keze ügyébe kerül, de szívesen megtenné. Sokszor töltök el akár egy órát is úgy nagyobb boltban, hogy semmit nem veszek, csak hagyom magam lenyűgözni és persze bővítgetem a fentebb említett listát.

Legtöbbször tehát legalább hónapok kérdése, amíg egy könyv, amit kinéztem magamnak, valóban az íróasztalomon vagy az ágyam mellett találja magát. Stringer könyve azonban nem ez a kategória, ő csak leárazásnak és Vonnegutnak köszönhette, hogy beruháztam a könyvére.

De nem bántam meg, sőt! Stringer egy New York-i csöves volt, onnan küzdötte fel magát a társadalom elfogadottabb rétegébe.

Korábban fél évet dolgoztam a Főpolgármesteri Hivatal Hajléktalan Információs Irodájánál, ezért azt gondoltam – a könyv elolvasása után azt hiszem, némiképp tényleg jogosan –, hogy valamivel jobban ismerem a hajléktalanok világát, mint egy átlagember. Nem mintha én nem csak egy plexi mögül találkoztam volna a problémáikkal, de legalább egy olyan helyen voltam, ahol szóba kellett velük állni.

Ezért Stringer könyvét nagy érdeklődéssel kezdtem bele. Azt vártam, hogy végre valaki bemutatja egy hajléktalan életét, mindenféle plexi és főleg sallangok, felesleges sajnálkozás nélkül. És nem is okozott csalódást. Stringer nagyon nyíltan, pikírt önkritikával ír saját lecsúszásáról, arról, hogyan lett közepesen sikeres vállalkozóból drogfüggő, miként volt egyre reménytelenebb helyzetben a főbérlőjével és annak jogos követeléseivel szemben, és hogy végül hogyan került utcára.

Ebből a leírásból akár arra is gondolhatna bárki, hogy a könyvet olvasva mély melankólia és szánakozás lesz úrrá bárkin, aki egyre tovább lapoz a sajátos önéletrajzban.

De Stringerben pont az a zseniális, hogy miközben iszonyatosan nyomorult sorsot mutat be, nem feledkezik meg a humorról és az öniróniáról. Nem pufogtat Oravecz Nórás vagy Szabó Péteres, tízfilléres életigazságokat, „csak” tényszerűen, de viccesen mutatja be, hogyan tengődött éveken keresztül New York utcáin és mivel kereste sok társához hasonlóan a napi betevőre valót.

Tényleg betekintést nyerünk egy ember lelkivilágába, akit kilakoltatnak (gondolná-e bárki, hogy Stringer ekkor nem elkeseredést, hanem megkönnyebbülést érzett?), akit életében először varrnak be előzetesbe, ahol több tucatnyi pitiáner bűnözővel kell éjszakáznia vagy aki éppen felhőtlen örömet érez a leálló vonatközlekedés miatt, mert így a váróban maradó emberek több fémdobozos üdítőt fogyasztanak, tehát neki is több aprója gyűlik majd a visszaváltott dobozokból? De szó esik itt a 80-as évek korai amerikai Mónika Show-járól, a Geraldóról, amelynek egyszer Stringer is vendége volt és főleg arról, hogyan ihletődött meg, miért és mikor kezdett el írni és hogyan vezetett aztán az útja egy élhetőbb élet felé.

A Fedél nélkül New Yorkban egy sajátos világlátású, vicces és közben elgondolkoztató életút regénye. Ha nem is kötelező, de legalábbis erősen ajánlott mindenkinek, aki egy meglehetősen szélsőségesen megítélt társadalmi réteg mindennapjaiba akar betekintést nyerni. A betekintés pedig óhatatlanul magával vonja a megértést. Érdemes erre fogékonynak lenni.