Mielőtt kijött volna az új album, már a kezemben tartottam a Depeche Mode májusi budapesti koncertjére szóló jegyet. Aztán februárban éppen a Felvidéken voltam, amikor a YouTube-ra feltöltötték az első számot, a Where’s the Revolutiont. És elsőre nagyot csalódtam.

De nem a zenében, hanem a mondanivalóban.

Nem mintha azt gondolnám, hogy egy művésznek ne lenne joga a közéleti történésekre reagálnia a műveivel. Sőt, akinek megfelelő tájékozottsága (és esze…) van hozzá, talán kötelessége is valahogyan magyaráznia a rajongóinak, hogy mi történik körülöttük.

Az pedig kétségtelen, hogy 2016-tal kapcsolatban van mit magyarázni. Britként a Depeche Mode-ot nyilván megérintette a brexit, aztán novemberben az amerikaiak elnökké választották Donald Trumpot – külön-külön is elég érzelmi löket volt bármelyik az egész nyugati világnak, amely önmaga értékeire olyan önhittséggel tekintett, hogy nem vette észre: saját magán belül is elképesztő törésvonalak feszülnek.

És itt jön az én problémám: így vagy úgy nagyon sok zenész reagált az őket zavaró eseményekre, állást foglaltak (majdnem azt írtam, hogy bátran, de ez nem lenne igaz: a fősodratú és leghangosabb vélemények melletti kiálláshoz sokkal kisebb bátorság kell, mint ehhez vagy ehhez), de ha már alapvetően csalódásként élték meg egyik vagy másik eseményt, akkor a siránkozás mellé igazán jöhetne tőlük egy kis önreflexió. Feltehetnék a kérdést: „a mi oldalunk vajon mit rontott el?”

Mert ha valóban olyan tökéletesek vagyunk, akkor az emberek hülyék, hogy ezen a tökéletességen változtatni akarnak. Hát nem egészen abszurd így gondolkodni? Nem pont ez a gondolkodás vezetett a brexithez és Trumphoz?

Dehogynem. Ezért aztán a dalszövegekben való kaffogás és durcizás roppant kontraproduktív. Lehet csinálni, csak célt nem érnek el vele. Kizárólag azokat tudják a mondanivalóval megszólítani, akiket eddig is. Persze ha a cél nem annyira a közgondolkodás befolyásolása, hanem a biztos üzleti haszon biztosítása, akkor hibátlanul csinálják. De itt vissza is kanyarodunk a felelősséghez: ha valaki nem tud igazán társadalmilag hasznosat mondani, akkor inkább meg se próbálja. Mint ahogy Katy Perry teszi azt a Chained to the Rhytmben. Arról énekelni, hogy az emberek burokban élnek és ez milyen kényelmes nekik... Valóban, Katy. Csak még a hitelesség szobrát állíttasd fel magadnak a villádban. Valahol csak elfér.

De Katy Perry nem különösebben érdekel. A Depeche Mode számait viszont általános iskola vége óta pörgetem, az albumaik változatossága ellenére nem tudok szeretem – nem szeretem különbséget tenni a konkrét szintipopos Speak & Spell, az iszonyatosan depresszív Songs of Faith and Devotion vagy a kifejezetten 21. századi Playing the Angel között. Mindegyiket szeretem, mindegyikhez meg tud jönni a kedvem, és hatalmas királynak gondolom a Depeche Mode-ot amiatt, hogy a stílusok ilyen bátor váltogatása náluk nem járt együtt az ócska divategyüttessé degradálódással, hanem mindvégig úttörők tudtak maradni.

És akkor megérkezünk az új albumhoz, a Spirithez, aminek a felvezető számát én ugye a Felvidéken egy társaságból masszív antiszocként kiválva a fülemhez nyomott telefonomon hallgattam végig. Világos, hogy Dave Gahan és Martin L. Gore ki akarták írni és énekelni magukból az érzéseiket és sokakkal ellentétben nekik a szellemi képességeik is megvannak ahhoz, hogy ezt megtegyék. Ehhez képest sajnos nem az derül ki, hogy ők a helyes következtetéseket vonták le.

Túl egyoldalúan szemlélik a dolgokat, és nem látják, hogy ugyanazokért az indulatokért és irracionálisnak tűnő döntésekért kritizálják a tömegeket, amilyenekből ők is megírták a számaikat.

És akkor pár sor az albumról, amikkel engem egyáltalán nem találtak meg:

Who's making your decisions? / You or your religion – a vallásos embernek a vallás a meggyőződése és igen, meghatározza a döntéseit. Aki nem az, az másban hisz, de őt is a gondolataiba vetett hit vezeti majd döntésre. És egyáltalán nem biztos, hogy egy gondolat a vallás kizárásával racionálissá lesz. Nem született spanyolviasz.

Scare you till you're stupefied / Wear you down until you're on their side – ezt szerintetek tényleg csak az egyik oldal tette, Dave?

We have lost control / We're going backwards / Ignoring the realities – visszafelé semmiképp sem megyünk, az utolsó sorhoz pedig ugyanazt a kérdést lehet feltenni, mint az előbb.

There's a lynching in the square / You will have to join us – bizony, előfordul. De én inkább kimaradok belőle.

Watch men die in real time / But we have nothing inside / We feel nothing inside – ugyanmár... Nem láttál még Facebookon megosztásokat éhező gyerekekről vagy megcsonkított macskákról, Martin? Tudna ilyet kitenni, akinek nincsenek érzelmei? Ugye, hogy nem. És ugye, hogy ezt sem csak az egyik oldal csinálja?

És még lehetne folytani a sort. Az elég sötét hangulatú albumról Gahan egyébként azt mondta, hogy nem nevezné politikainak, mert a zenét politikamentesen hallgatja.

Tegyünk mi is így – és akkor a májusi koncert is élvezhető lesz.