Alul művelt vagyok. Vagyis ami a magyar múzeumokat illeti. Éppen ezért tettem még tavaly egy fogadalmat, ami az új év beköszöntével érvénybe lépett. A fogadalom nemes egyszerűséggel így szólt: múzeumba fogok járni! És mivel 2017 idusán járunk, amikor általában a nagy dolgok történnek, így meglátogattam az egyik legnagyobb „magyar” zeneszerzőnk lakását. Lisztnél jártam…

Kevesen tudják a magyar nyelvet beszélők között, hogy Liszt Ferenc élete utolsó 6 évét részben itt töltötte Budapesten, a Vörösmarty utca 35 szám alatt. Egy jóravaló külföldinek viszont biztos van tudomása a múzeum hol létéről, azon egyszerű oknál fogva, hogy minden magára valamit adó útikönyv megemlíti. Pedig csak 3 szoba az egész.

Az épületet 1879-ben építettek a Magyar Királyi Zeneakadémia számára, amely addig egy lakásban működött a mai Mátyás pince környékén. Miután megépült, 2 évig hagyták száradni, majd azután Liszt Ferenc magyar barátai berendeztek neki egy szolgálati lakást az I. emeleten. Cserébe Liszt tanított a Zeneakadémián.

Megdöbbentő volt azokban a szobákban lenni, sétálni a bútorai között, látni a kézírását és hallani a zenéjét, mintha bármelyik pillanatban betoppanhatna, úgy álltak ott a tárgyak. Ami mégis az elmúlt hét legelementárisabb élménye volt számomra, hogy Liszt sokkal gazdagabb személyiség volt, mint a papi ruhában magasztosan égre emelt szemekkel, őszes hajával a vállán, kezeit kecsesen a zongorán pihentető személy.

Liszt sztár volt

Ha lett volna akkoriban X-faktor, Liszt folyamatosan nyerte volna, a zsűri és a közönség szavazatával egyetemben. Ha lett volna akkoriban Beatles, akkor senki sem hallgatta volna, mert Liszt menőbb volt. És ha volt valaha sztárkultusz, akkor azt biztosan Liszttől kezdve datáljuk…

Van egy nagy szekrény a lakásban, ahol a megvilágosodás felgyújtotta a lámpákat a fejemben. Ebben a szekrényben tárolják azokat a tárgyakat, amelyek a Liszt kultuszt hivatottak bemutatni. Az egyik kis szelencében Liszt arany színű hajszálai vannak, amelyet az egyik tanítványa gyűjtött össze a mesterétől, miután a fodrász levágta a haját. De készült a hajfürtökből virágcsokor, volt nyakkendő-tű Liszt arcképével díszítve és gyártottak zongorákat egyenesen Liszt „ajánlásával”.

De még ennél is tovább megyek, Liszt még ennél is sokkal gazdagabb személyiség volt, mint egy sztárkultusz margóján említett Havasi Balázs…Van egy közkeletű elképzelés Lisztről, miszerint nőcsábász volt és csak úgy habzsolta hölgyeket. Sajnos ez igencsak ellentmond az igazságnak, habár Lisztet tényleg körülvették és rajongtak érte a hölgyek, neki alapvetően nem volt igénye erre. Élete során csak olyan nőkkel élt együtt, akikkel a kapcsolata túlmutatott egy puszta fizikai vonzalomnál.

Liszt és a tények

Liszt Ferenc 1811. október 22-én látta meg a napvilágot Doborjánban. A falut németül Raidingnak hívják, akkoriban Magyarország része volt, ma Ausztria Burgenland nevű tartományának része. Ferenc mély vallásos fogékonyságát, akárcsak zenei tehetségét a családból örökölte. Nagyapja és az édesapja, Liszt Ádám is játszottak hangszereken.

Roppant érdekes családba született, édesapja majdnem 2 évig ferences szerzetes volt, de a rend elhagyása után még 13 évig nem nősült meg. 1798. január elsején a fraknói Esterházy-birtok tisztviselője lett. A következő években az Esterházy uradalom több szolgálati helyén is dolgozott. 

1811 január 11-én a művelt, a klasszikusokat latinul olvasó Liszt Ádám feleségül vette Lager Annát, egy ismerős pékmester egyszerű, de intelligens és mélyen vallásos unokahúgát. Ádám ekkor már Doborjánban volt a herceg juhászati számadója. A fiatal pár egy szolgálati épületben lakott. Itt született és töltötte gyermekéveit Liszt Ferenc, aki szülei vallásos felfogásában nevelkedett. Ezt a mély vallásosságot mindig magával hordozta, sőt válságot is okozott, amikor a művészi karrierjét felakarta adni a papi hivatásért.

Liszt a Punk

A punkkorszaka leginkább a kamaszkorával függött össze. Hamar felfedezték a tehetségét és csodagyermekként kellett hangversenyeket tartania. Édesapja addigra elvesztette állását, így az egyetlen bevételi forrásuk Ferenc lett, akit viszont addig tartott a közönség izgalmasnak, amíg csodagyereknek ellehetett adni. Liszt Ádám, kis termetű, törékeny testalkatú 15 éves fiát 13 éves gyermekként állította a közönség elé, hogy biztosítsa a közönség érdeklődését.

Ferenc befelé forduló lett és egyre kevésbé érdekelte a zongorázás. Lassan tudatára ébredt annak, hogy a közönség nem a művészetét értékeli, hanem sokkal inkább cirkuszi látványként gyönyörködik az ő szereplésében. Az igazán izgalmas korszak Liszt életében 1827-től kezdődött, amikor meghalt az apja hastífuszban. Családfenntartóvá vált egyik napról a másikra.

Ezt írta később a naplójába:

Később, midőn a halál elragadta atyámat, s én egyedül tértem vissza Párizsba, …. keserű ellenkezés fogott el a művészet ellen, amilyennek magam előtt láttam: lealacsonyítva egy több-kevesebb hasznot hajtó mesterséggé az előkelő társaság szórakoztatására. Inkább lettem volna bármi a világon, mint muzsikus nagy urak szolgálatában, patronizálva és megfizetve általuk, akár egy zsonglőr, vagy a bölcs Munito kutya…

Aztán jött az első szerelem, ami nem végződhetett happy enddel, hiszen Liszt egy másik osztályba tartozott. Kitiltották a szerelme házából, alacsony származása és foglalkozása miatt sem barátként, sem kérőként nem jöhetett számításba.

Egész élete válságba került és idegösszeomlást kapott. Apátiás lett, nem lelte kedvét többé semmiben, amit addig szenvedélyesen szeretett: nem komponált, két évig nem adott saját hangversenyt, voltak időszakok, amikor még a zongoráit sem nyitotta ki. Éjszaka járt haza, gyakran a lépcsőházban aludt a földön, hogy ne költse fel anyját. Rászokott a dohányzásra és az ivásra.

De volt, hogy elmegyógyintézetbe járt barátkozni és beszélgetni a betegekkel, vagy egy komolyabb kocsmázás után hazatérve 2 órán keresztül improvizált a Dies irae dallamára. Kétségtelenül nehéz lehetett neki abban az időszakban.

A megoldás

Párizsi lakásuk közelében volt egy kis templom, ahol Liszt órákat töltött. A templom plébánosa, Bardin atya fájó szívvel hallgatta a zaklatott tizennyolcéves fiatalember vallomásait. Bardin abbé nagyszerű megoldást talált Liszt válságára: arra biztatta, ne válasszon a kettő közül, hanem kapcsolja össze őket: szentelje életét Istennek, de nem papként, hanem zongoraművészként.

Innentől kezdve Liszt megtalálta azt az utat, ami számára ki volt jelölve. Tízszeres erővel állt neki a gyakorlásnak és a komponálásnak. 1837-ben így írt, amikor Adolphe Pictet barátja arra biztatta, ne a zongorázással foglalkozzon, hanem komponáljon zenekari műveket:

…Mert lásd, az én zongorám az nekem, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabnak a paripája – még több talán, mert a zongorám én vagyok, az én szavam az én életem; bizalmas letéteményese mindannak, ami ifjúságom legégőbb napjaiban háborgott agyamban; benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom. Húrjai remegtek minden szenvedélyem alatt, szófogadó billentyűi engedelmekedtek minden szeszélyemnek, s te azt kívánnád, barátom, hogy sürgősen hagyjam el s a színház és zenekar ragyogóbb sikerei után fussak? Ó nem! Még ha föl is tenném,… hogy elég érett vagyok már az ilyesmihez, szilárd akaratom, hogy csak akkor hagyom abba a zongora tanulmányozását és fejlesztését, amikor már minden lehetőt megtettem érte, vagy legalábbis azt, ami nekem ma lehetséges.

Amit Liszt adott nekem…

Valamiért mindig az a prekoncepcióm volt a zseni fogalmáról, ami leginkább a súrlódásmentes csúszáshoz hasonlít, vagy a repüléshez. Nincs izzadtságszag és verejték, szenvedés meg még hírből sincs. Erre viszont teljesen rácáfolt a kiállítás és Liszt életműve.

Egy embert láttam, aki szenvedett, elesett és megcsömörlött majd feladta, mint ahogy én is szoktam. Hallottam a darabokon keresztül a bizonytalanságot és a dühöt is, az útkeresését az improvizációikban. A zseni ember volt és minden, ami naggyá tette az pont az a pokol volt, amin végig ment. Olykor bukdácsolva, nyakig a sárban.