Most sírjak vagy nevessek? Inkább sírva nevetek és bekapcsolom a háttérben a Dropkick Murphys legújabb studióalbumát, a „11 Short Stories of Pain & Glory”-t. Aztán hátam mögött az egész ír pubbal elkezdem kórusban életem legszebb pogoját. Aztán jól bebaszunk. Majd sírni is fogunk, mert fáj. Sok minden. De ennek így kell lennie.

Boston az észak-európai ír bevándorlás központja volt, így van mit mesélnie arról, hogy mit történik egy serpenyőben az ír és a punk tradíciók összekeveredésénél. Az együttes egy helyi rehabilitációs klinikáról kapta a nevét, de a város más punkoknak is életet adott már: Mighty Mighty Bostoness vagy a Mission of Burma.

Az öt bostoni 1996-os megalakulásuk óta 10 studióalbum mellett, 3 live lemezt és több singles jelentetett meg. A lemezek következetesen követik egymást zeneileg: ír tradicionális dallamok, a történetmesélés, énekek az ivásról és annak hatásairól, tin whistle, skót duda… Apropó, a 2015-ös albumuk után röviddel a bandából kivált a dudásuk Josh "Scuffy" Wallace, de ez nem okozott problémát a fájdalmas sztorik debütálásának.

A teljesség igénye nélkül az albumban szó van drogfüggők reményeiről ("First Class Loser"), segít és bátorságot ad szenvedélybetegeknek ("You'll Never Walk Alone"), megidézi a jó cselekedetek hőseit és megemlékezik a bostoni maraton áldozatairól. A "11 Short Stories Of Pain And Glory"-nak volt mioből építkeznie: az énekes, Al Barr az elmúlt 3 évben közel 50 temetésen járt, vagyis a fájdalom és az emlékezés adott volt.

Az album egy olyan zarándoklat, amelyen mindenki átmegy az élete során. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk mi is naponta: hol az Isten? hogyan kell felkelni egy veszteség után? ki van mellettünk, ha látszólag senki?... A Dropkick Murphys gyártott egy remek zenei aláfestést ezeknek a problémáknak. Mindezt úgy, hogy nem engedi meg nekünk a magányos önsanyargatást és a totális reményvesztettséget.

Helyette más utat kínál: igyál alkoholt, üvöltsd ki magadból és menj tovább!