Szerkesztőtársaimhoz hasonlóan a héten nekem is be kell mutatnom a lakóhelyem. Tekintve, hogy én Budapesten élek, de Bükre mint szülővárosomba hazajárok, aki kíváncsi a száraz, turistacsalogató szövegekre Bükfürdővel kapcsolatban, annak ajánlom körülnézni az interneten bárhol máshol. Itt ugyanis egy lokálpatriotizmustól átitatott, nosztalgiától sem mentes elmélkedés következik, mellőzve az objektivitást – de bevonva egy kutyát!

Az alábbi sorok egy rendhagyó sétám során és után fogalmazódtak meg bennem. Erre a sétára elkísért ő:

Lennon egy májusban a tizediket töltő border collie, aki úgy 90 százalékban kapta a nevét John, tíz százalékban pedig Aaron Lennonról. A sorok ezért nem csak Bükről fognak szólni. Lennon a világ leghatalmasabb arc doggója, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy lehet valaki annyira menő, mint ő. Azon túl, hogy bármilyen kutyás videóval vagy mémmel jobbá lehet tenni a napom, nem tudtam eddig megfogalmazni, hogy miért gondolom az univerzum legkirályabb teremtményeinek a kutyákat, de a séta közbeni gondolkodásom ehhez a válaszhoz is közelebb vitt.

Szóval kezdjük a túrát. És rögtön tegyük ezt egy alapvetéssel: a bolygó legfaszább magyar települése Bük. Igen, magyar, mert hát nyilván New York is elég jó, meg én egy horvátországi szigeten is szívesen megszülettem volna, de ezt dobta a gép. Ha pedig ezt dobta, akkor Büknél jobb helyen nem tölthettem volna a gyerekkorom. Kb. háromezer lakos, tehát messze nem metropolisz, de mégsem egy átlagos magyar falu, egyáltalán nem lepukkant, sokkal többrétűbb szórakozási és időtöltési lehetősége van az embereknek, mint a környező településeken. És ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen több a kocsma (bár egyébként igen, több), de az egy főre jutó legalább elfogadható, de akár kifejezetten színvonalas éttermek száma is magas, nem beszélve a Sportcsarnokról, a szépen rendben tartott parkokról, a focipályáról, szabadidőközpontról, a nyáron haknikra leakasztható hazai sztárokról és lehetne folytatni a sort. És persze a gyógyfürdő. De arról most nem lesz szó.

Nem is véletlen, hogy a büki gyerekek, akik adott esetben még talán Vas megyét sem hagyták el, úgy gondolják, hogy tényleg a világ közepén élnek. Ez bizonyos értelemben persze igaz, nekem is évekbe telt, amíg felfogtam, hogy más is szeretheti ugyanúgy a saját települését, ahogy én. Általános iskolásként bármerre mentünk osztálykirándulásra, büszkén húztuk ki magunkat, rangnak éreztük, hogy Bükről jöttünk, mert hát az menőség. És ortó módon beszéltünk aztán mindenkiről, aki azt hitte, hogy bármi közünk van a Bükkhöz. A hegység két k, a település egy k és Vas megyében van, az Isten áldjon már meg minden műveletlent ebben az országban!!!

Talán nem árt, ha egy kicsit a büki fiatalok lelkébe is bepillantást engedek pár közeli településről alkotott általános vélemény bemutatásával (leszögezem, hogy természetesen én soha nem gondolkodtam még csak hasonlóan sem és a lehető legmesszebb elhatárolódom az alábbi gondolatoktól):

Csepreg? – pff, az mi? Még az utakat sem tudják normálisan lebetonozni.

Bő? – azoknak még az évi egy búcsú is esemény.

Szakony? – nem vesztegetek rá időt.

Sárvár? –  minden probléma és rivalizálás forrása, hogy nekik is van fürdőjük, és vannak olyanok, akik abban a tévképzetben élnek, hogy az jobb, mint a büki. Ehhez képest még az is bölcs gondolat, hogy a Nap kering a Föld körül. Egyébként a bükiek többsége nem volt még a sárvári fürdőben, és ha rajta múlik, nem is fogja betenni oda a lábát soha. 

Hogy a rivalizálás mélységét érzékeltessem, álljon itt egy párbeszéd, ami köztem és egy általános iskolai osztálytársam között zajlott úgy tíz éve:

- Kijössz délután a pályára?

- Miért, mi lesz?

- El Clásico: Bük–Sárvár ifi!

Én azóta nem asszociálok a Real–Barcára ha azt hallom, hogy El Clásico. Azért a sárvári Stieber Zoltán góljának még a bükiek is tudtak örülni az Eb-n, csak egy kicsit savanyú volt a szánk íze.

Vas megyében található még Szombathely, de nem akarom magam megveretni, úgyhogy arról a városról inkább tényleg nem írom le az általános véleményt.

Na, innentől talán mindenki el tudja képzelni egy átlag büki tizenéves lelkivilágát. Ez persze konszolidálódik az idő előrehaladtával, de mindent nem lehet kiölni az emberből.

Azt mondtam, rendhagyó sétát tettem Bükön. Ez igaz is, azonban először nagyon átlagosan indultam. A Béke utcából jobbra kanyarodva a Kölcseybe mentem, ahol ilyen a látvány:

Ez egy elég komoly ok, hogy miért szeretem Büköt. Szép, tiszta, kertvárosias életérzést nyújt a legtöbb utca, zöldell a pázsit, a locsolók szórják a vizet, kátyút hírből sem ismer a pflaszter és közben nincs olyan forgalom, ami szmogot csinálna. Egyből jobb az ember közérzete és szívesebben áll neki bármit csinálni a szabadban ilyen környezetben.

A Kölcsey utca közepén van egy üres telek, ezen átvágva könnyen kijutok egy mezős területre. Itt Lennont el is lehet engedni, futkoshat kedvére és egy korábbi alkalommal lőttem is róla egy képet.

Konkrétan ez a kedvencem róla, a telefonomon is ezt használom háttérképnek. Mintha csak az élet értelmén gondolkozva meredne a távolba, közben a szél borzolja a szőrét. Olyan beállítás, hogy Cesar Millan sem tudna művészibbre betanítani egy kutyát sem. És valahol itt találtam meg a választ arra, hogy miért tartom akkora királynak a kutyákat: mert hát Lennon dehogy gondolkodik az élet értelmén. Kurvára leszarja. Fogalmam nincs, hogy mit nézhetett akkor annyira, de tíz másodperccel később már neki sem volt fontos. Ez az igazi carpe diem. A napi szükségleteken túl semmivel nem foglalkozni, főleg, hogy azokat a szükségleteket is jobbára az ember elégíti ki, ha meg ezekre rájön még egy bónusz séta, akkor a világ legboldogabb teremtményévé válnak a doggók. Mindemellé pedig úgy tudnak ránézni a gazdájukra, ahogy. Nem lehet őket nem irigyelni ezért a világlátásnélküliségért.

De térjünk vissza a sétához és a réthez. Hogy lehet egy ilyet akármilyen budapesti elkerített kutyafuttatóhoz hasonlítani? Komolytalan, akár az NB I-et a Premier League-hez mérni.

 Ahogy innen hazafelé vettük az irányt és elsétáltunk a házunk előtt, elgondolkodtam rajta, hogy Lennon ideje nagy részében mit lát a világból.

Egy körforgalmat. Igazából nem ingerszegény, nem is csúnya, bár ő ezen sem gondolkozott még soha, fogadni mernék. Azon egy kicsit meglepődött, hogy ezúttal nem ajtót nyitottam neki és betereltem az udvarra, hanem elindultunk a Széchenyi utca felé.

Itt pedig el is értünk az önkormányzat nemrég felújított épületéhez. Miután 2007-ben várossá avattak minket (Sólyom László köztársasági elnökségének egyik legjelentősebb tette volt ez, még ha benne nem is tudatosult), illett kipofozni a községházából lett városházát. A kipofozás pedig kifejezetten jól sikerült. Megmaradt a régi épület is, ahhoz hozzáépítettek még egy modernebbet, amit Lennon nyilvánvalóan csak egy újabb oldalba vizelhető objektumnak tekint, de ettől függetlenül tényleg nagyon pofás lett. Pár éve pedig még egy kortárs szobrász alkotása is elé került.

Nem gondoltam volna, hogy a séta alatt meglepetés fog érni, de így történt.

Nem vitás, ez egy Kormányablak. Abszolút nem szereztem tudomást róla, hogy ezt felhúzták, mindenesetre megtették és ennyivel is több dolog van Bükön. Igazgatásszervező végzettséggel mondjuk tudom, hogy nem a közigazgatási pálya csúcsa egy KA-ban dolgozni, leginkább riogatják azzal a harmadéveseket a szakon, hogy rossz esetben még egy ilyen helyen fognak kikötni, de bízom benne, hogy Bükön még ez a munka is kellemesebb.

A Koczán-ház előtt is elhaladtunk. Ez amolyan mini skanzen, amit lehet mutogatni, hogy nem annyira régen még zsúpfedeles házakban laktak felénk. Rendben tartják, az udvarán szoktak lenni valami rendezvények is. Külön piros pont, hogy a kerítést meghagyták korhűen, nem emeltek köré valami anakronisztikus kovácsolt vasat, amiről senki nem vette volna be, hogy Kóczánék ezt annak idején akár el is képzelték volna úgy.

És megérkeztünk általános iskolás éveim hétvégéinek vágyai tárgyához: a fodballpályához. Mivel a Sport Büfében apám jó darabig a fröccsöt mérte a meccsek alatt, nagyapám meg a BTK ügyvezetője is volt, ezer szállal kötődtem a pályához. Egyáltalán nem mellesleg a csapat is jó volt. 2001 és 2003 között két idényt a másodosztályban töltöttünk, olyan skalpokat gyűjtve, hogy utólag visszagondolva hihetetlen az egész. Alaposan ki lett tömve nálunk a Kecskemét, pont nélkül húzott haza a Pécs, megkapta a magáét a Hévíz, a REAC, a BKV Előre és a Diósgyőr is csak egy ponttal kullogott vissza Borsodba.

Azok voltak az idők! Fradista vagyok, de nem sűrűn szoktam a csapatra többes szám első személyben hivatkozni. Ezt tiszta szívvel csak a Bükkel és a magyar válogatottal tudom megtenni. Annak ellenére, hogy már tíz éve is van, hogy nem voltam meccsen. Ahogy elmentünk a pálya mellett, éppen egy megye 2-es küzdelem folyt, de nem fájdítottam vele a szívem. Lennon viszont nagyon felfigyelt a labda jellegzetes puffogására, szerintem ő jobban élvezte volna, ha maradunk. Mindegy, azért hajrá, Bük!

Külön kiemelném a pályához vezető szűk utcában az egyik épületre felfestett HAJRÁ BÜK-feliratot. Soha nem tudtam, mi lehet annak az épületnek a funkciója, de számomra egyre valószínűbb, hogy csak ezért a festésért emelték.

Ahogy kiértünk abból a szűk utcából, az óvoda felé vettük az irányt. Itt egy elvileg tanösvényként funkcionáló parkhoz értünk, ami szintén nemrégiben nyerte el a mostani formáját és valószínűleg még az életben nem ült senki a padjain, mert annyira indokolatlan helyen van. Mindenesetre ez is szép, tagadhatatlan.

Közben Lennon újabb tanúbizonyságát adta annak, hogy mekkora arc:

Ugathatott neki az a németjuhász, ő ezzel a hanyag eleganciával előadott elfordulással gyorsan értésére adta, hogy egyáltalán nem érdekli, nem áll bele felesleges vitákba, a kocsmai üvöltözést és anyázást meghagyja a barbár fritznek. Az ősei valaha a Brit-szigetekről érkeztek, ezt ezzel a mozdulattal tökéletesen demonstrálta. Sajnos már nem vettem fel, de a hátsó lábaival kétszer még erőteljesen füvet is az agresszor felé kapart, amivel végképp porig alázta és fényes intellektuális győzelmet aratott. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy ez a kutya maga a brexit minden dölyfössége és rátartisága, egy border collie-ba ojtott Nigel Farage és Boris Johnson egyszerre.

Továbbmenve elértünk az Eötvös Parkhoz, ezzel együtt pedig a mentőállomáshoz és az iskolához. Az Eötvös Park helyén annak idején még csak üres füves terület volt, biciklivel simán áttekertünk rajta, keletkezett is egy kis ösvény – ezt használva pedig úgy tíz másodperccel hamarabb értünk haza. Mostanra azonban szökőkút és katonás rendben ültetett fák várják az arra járót. Kétségkívül épületesebb a látvány.

Ha már erre jöttem, körülnéztem az iskola környékén is. Szó mi szó, itt is sok dolog megváltozott. Pár éve a sulit is felújították. Belülről nem láttam, de kívülről nagyon európai az egész – úgy, hogy a mi 2005-ös ballagásunk idején sem volt ok szégyenkezésre. Éppen ezért egy kicsit meglepett, hogy a biciklitároló felől megközelíthető technikaterem régi ajtaját nem cserélték le, csak átfestették. Talán már nincsenek is ott órák. Ha pedig így van, akkor annak lehet, hogy én is oka vagyok, mert Dömesz barátommal virágültetés elől egyszer csúnyán a szakiskola mögé bújtunk – életem első igazolatlan óráját begyűjtve. De hát feketítse be virágfölddel a kezét, akinek hat apja van. Igazunk volt, ez azóta is meggyőződésem.

Épült egy tűzlépcső is mióta elballagtunk, ezen pár éve elkezdtem felfele menni, de a tériszonyom végül visszairányított a földszintre. Egyébként néha még most is előfordul, hogy bemászunk kosarazni. A betonos pálya az udvaron egészen vonzó.

És persze találkoztunk magával az emberrel: Felsőbüki Nagy Pállal, az iskola névadójával, a leghíresebb büki szülöttel. Országgyűlési képviselő volt a reformkorban. Előszeretettel emlegetjük egy lapon Széchenyivel, ami azért költői túlzás, de tény, hogy egy kicsit is részletesebb történelemkönyv komolyan vehetetlen, ha nem tesz róla említést az 1800-as évek bemutatásánál. Egyébként máshol az országban is van pár dolog elnevezve róla, de ezt megtenni igazi jogalapunk nekünk van. A mellszobra pedig határozottan jobban sikerült, mint Cristiano Ronaldóé. Bük – Madeira 1–0.

Az iskolát elhagyva a Sportcsarnok felé mentünk, ez is ritka menő. Középiskolába Fertődre jártam, ott tudatosult bennem, hogy az ország jelentős része sokkal szánalomraméltóbb körülmények között tesizhet, mint tettük azt mi. Nekünk nagy terem állt rendelkezésünkre két kapuval, a legkülönfélébb festésekkel (a középkörben még egy Bük- és egy BTK-címer is ott van, tiszta NBA!), Fertődön meg akkora helyen kellett futkosnunk, mint amekkora Bükön az öltöző volt.

A Művelődési Központ (helyi szlengben: kultur) pedig már csak hab a tortán. Zöld-fehér kívülről, bent meg hibátlan rendezvényeket lehet tartani, plusz van egy könyvtár is. A szakdolgozataim valószínűleg nem tudtam volna ott megírni, de van.

A séta végefelé pedig egy kis érdekesség, amibe belebotlottunk:

Ezt az utcát Marx Károlyról nevezték el, és 27 évvel a rendszerváltás után senkinek a szemét nem szúrja. És ez így van jól. Nem mintha én szimpatizálnék a 100 egynéhánymillió halálos áldozattal járó kommunista eszmék terjedésével, inkább azt látom ebben az utcanévben, amit nagyon szeretek a vidéki életben (és mint valami igazi budapesti köcsög leírtam, hogy vidék, pffejj).

Senki nem izgul rajta, hogy kiről van elnevezve az utcája, ha megváltoztatnák a nevét, csak a postás keveredne össze és ez annyi vesződség, hogy inkább lakik valaki a Marx utcában egész életében, minthogy azon filozofálgasson – ne adj Isten vörös festékkel essen neki egy utcanévtábláknak –, hogy neki ezt szégyellnie kell-e. Nyilvánvalóan nem. Az meg a Marx utcával kapcsolatban külön fontos, hogy a legjobb német ismerőseink esküsznek rá: a félig kocsma, félig étterem profilú Matyiban lehet a legfinomabbakat enni egész Bükön. Hogy a kiszolgálás topkategóriás, ahhoz nem férhet kétség.

Innentől már a rendhagyó körömnek nem volt érdekes állomása. Persze messze nem mutattam be mindent. Kimaradtak a szállodák, az evangélikus és a katolikus templom meg az egész fürdő. De hát ezekre a helyekre nem engednek be kutyát.

Megjegyzés a képekhez és a videóhoz: természetesen tudom, hogy oldalra fektetett telefonnal érdemes fényképezni. Azonban egy túlmozgásos border collie pórázával az egyik kezedben, akit ráadásul még a képeken is szerepeltetni akarsz valahogy, ez nem olyan könnyű.