Annyi pöffeszkedő, visszataszító és szánalmas ember él körülöttünk, pont Böjte Csabát kell nekem kritizálnom? Ha egyszer lehet, nem tudom nem megtenni – de keresek tanulságot is.

Csalódottságról írni úgy, hogy az ember hosszú szabadkozással kezdi a cikkét nem szerencsés, ezt belátom. De egy ferences rendi szerzetest, akit gyakorlatilag szentnek könyvel el mindenki, bármilyen formában lehúzni eleve magyarázatért kiált.

Utálom, amikor valaki egy kritikának az élét azzal a roppant idióta kérdéssel akarja elvenni, hogy „ki vagy te hozzá képest?” Általában valóban ostoba a felvetés, hiszen kritizálni és véleményt nyilvánítani istenadta jogom, legfeljebb majd jön egy erősebb érv, ami előtt meg kell hajolnom és azt kell mondanom, hogy valóban hülyeséget gondoltam. Most azonban a fenti kérdés kicsit kiesik ebből a kategóriából. Ebben az esetben valóban el kellett gondolkodnom rajta, hogy ki vagyok én Böjte Csabához képest – elsősorban emberileg.

Ebben a kérdésben – még a lenti történet ellenére is – az a helyzet, hogy a népszerű Csaba testvér után én a cipőjét nem vihetném. Ez az ember ugyanis rengeteg áldozatot vállalt élete során, amikbe én belegondolni sem tudok, és valóban olyasvalamire tett fel gyakorlatilag mindent, amit nagyon, de nagyon kevesen vállalnának be. Én egy kórházi ápoló áldozatvállalását is csodálom, hogy a viccnek is rossz fizetésért nap mint nap vállalja, hogy találkozik az emberi esendőséggel, szenvedéssel és a halállal. És őket még mindig kenterbe veri emberségben Böjte, mert neki köszönhetően ki tudja, hány árva és egyébként elveszett gyerek kapott legalább reményt arra, hogy viszonylag normális gyerekkora legyen és felnőttként is érvényesülni tudjon.

Na, ennyit a szabadkozásról. Remélem mindenki elhiszi, hogy őszintén tisztelem és csodálom Böjte Csabát. Pont ezért bánt, hogy amikor az én közösségem közeledett felé a legjobb szándékkal, semmit nem láttunk abból a feltétlen alázatból és odaadásból, amit az előzetes ismereteink alapján vártunk.

Röviden: egy korábbi egyetemi közösség alumni szervezete (a név nem fontos, aki akarja úgyis kideríti, melyik, de ez nem a szervezet kollektív élménye, hanem az enyém, lehet, hogy más kevésbé látja ennyire csalódottan a történetet) és jelenlegi szakkollégiuma látogatott hozzá tavaly augusztusban a Csíksomlyói Szent István Otthonba. A látogatásunk azonban nem úgy sikerült, ahogy terveztük.

Van már némi tapasztalatunk a jótékonykodásban. Korábban csatlakoztunk egy (ha jól emlékszem ELTE-s) kezdeményezéshez és saját magunk által sütött palacsintát árultunk az NKE aulájában, hogy a bevételt aztán beteg gyerekekhez juttassuk. Pár évvel később aztán újból palacsintát árultunk, ekkor már saját kezdeményezésre, azt a bevételt pedig a Messzehangzó Tehetségek Alapítványnak ajánlottuk fel.

Én pedig nemrégiben megfogadtam, hogy a fizetésemből minden hónapban bizonyos összeget jótékony célra fordítok. Így kap tőlem még pár hónapig adományt a WWF, akik remélhetőleg ezt tényleg az Északi-sark megmentésére fordítják.

Itt van tehát egy egyetemi hallgatói közösség, ami 2011 óta szerzett már tapasztalatot ebben-abban, kellően nyitott és együttérzésre alkalmas emberek alkotják, akik úgy döntöttek, hogy ha már forrást nyertek egy székelyföldi kutatásra, ne csak a szakmai programokon és a városnézéseken legyen a hangsúly, hanem legyen más haszna is az erdélyi látogatásnak.

Ha Székelyföld és jótékonykodás, akkor nincs ember, akinek ne Böjte Csaba jutna az eszébe. Kézenfekvő is volt, hogy megkeressük a Dévai Szent Ferenc Alapítvány budapesti irodáját az ötlettel, hogy a Csíksomlyói Szent István Otthonnak szívesen vinnénk adományokat, és egyrészt szeretnénk időpontot egyeztetni, másrészt mondják el, mire van leginkább szükségük.

Hogy tőlük vagy az internetről szereztem meg Csaba testvér e-mail címét, már nem tudnám felidézni. A lényeg, hogy az utazásra induló 38 fős társaságból mindenki vett hasznosnak gondolt élelmiszert, tisztálkodó- és tisztítószereket, illetve „fogyó eszköznek” számító használati tárgyakat.

Pontos számításokat nem végeztünk, nem verseny volt, hogy ki tud karitatívabb lenni, de tekintve, hogy az adományozók jelentős része egyetemista volt, illetve voltak köztünk pár nappal korábban még munkanélküliek is (én), bármilyen adomány megvásárlása szép tett volt.

Saccra azt mondanám, átlag háromezer forintot mindenki beletett a közösbe, és ha csak ez a pesszimista becslésem igaz, akkor a buszt több mint 110 ezer forint értékben pakoltuk meg májkrémes konzervvel, Bioponnal, Ciffel meg ki tudja még mivel. És mondom, ez még egy elég pesszimista becslés.

Mielőtt Csíksomlyóra mentünk, természetesen egyeztettünk. Telefonon is beszéltem Böjte Csabával, aki végig hozta a hálás szerzetes szerepét, illetve promózta egy idősebb atya miséjét. Mindenesetre a napot sikerült lefixálnunk, amikor menni tudtunk, de annyi kérése volt, hogy mielőtt mennénk, írjak rá egy e-mailt, hogy még pontosítsunk.

És ez így is történt. Augusztus 26-án, délután „5-6 óra tájban” időkerettel ígértük az érkezésünket Böjte kérésére.

Mivel relatíve későre tettük a találkozót, Csíksomlyón még a nehezebb úton felmásztunk a kegyhelyhez (csak ajánlani tudom, az a hely is gyönyörű, de ne a nehezebb úton menjetek, mert két liter izzadtság a hónod alatt el tud venni az élvezeti értékéből).

Aztán úgy döntöttünk, fél hat körül talán már lesz értelme odamenni az otthonhoz. És a tévedéseink sorozata itt kezdődött. Hulla fáradtan leérve a Szent István Otthonhoz hárman bekopogtunk a gyanúsan elhagyatottnak tűnő épületbe. Oké, nyári szünet van – gondoltuk magunkban, és nyugtatgattuk egymást hárman, akik bevállaltuk a kopogás, köszönés, örömteli üdvözlés hálás feladatát.

Na, ebből semmi nem lett. Pár perc téblábolás meg másik bejárat keresése után egy morcos konyhás néni nyitott ajtót. Ettől kicsit zavarba jöttünk, de bíztunk benne, megenyhül a szíve és talán még mosolyt is kicsikarunk belőle, ha elmondjuk, hogy kik vagyunk és hogy miért jöttünk. Naivan azt is hittük, várnak minket, bár egyre gyanúsabb volt, hogy nem. És valóban, a konyhás néninek halvány lila kőműves fingja nem volt az érkezésünkről és az adományainkról, de a legbosszantóbb az volt, hogy elmondta: Csaba testvér ritkán van itt, most sem túl valószínű, hogy jönni fog.

Király. Azt nem gondoltam, hogy Böjte becsapott volna minket, de azt rögtön elkönyveltem, hogy nem készülte agyon magát egy adományozó csoportért az öreg. A legszebb azonban az a flegmaság volt a konyhás néni részéről, ahogy közölte velünk, hogy hova hordjuk be az adományainkat. Mintha csak ő tett volna szívességet azzal, hogy elmond egy ilyen infót, mert mi meg természetesen hoztunk valamit, hát mégis miért ne tettük volna?

Rendben, behordtuk a cuccokat, közben érdekes szemekkel néztek ránk, amit igazán nem értettünk, és kezdett az egész helyzet iszonyat kínos lenni. Ezt érzékelve valamelyik nevelő (vagy a konyhás néni? Már nem emlékszem pontosan) úgy próbálta oldani a helyzetet, hogy kettő, a kollégiumban lakó diáklányt megkért, vezessenek minket körbe. Óriási ötlet, ez mindig menti a tökéletes kínosságot. És egyébként pár percig egy kicsit tényleg kevésbé éreztük magunkat balfasznak.

Körbejártuk a szobákat, megnéztük az imahelyet, az étkezőt. Egyébként korrekt kis kolesz az, romániai szinten meg alighanem ez hatványozottan igaz. A lányok félénkek voltak, de aranyosak, a mi frusztráltságunkból vélhetően rájuk is ragadt valamennyi.

Viszont amikor már nem volt mivel húzni az időt, és kezdett mindenki kifogyni a legjobb szándékból és a karitatív szellem is hagyta el a társaságot (nem mellesleg hat óra is bőven elmúlt már) és Böjte Csaba még a kanyarban sem volt, úgy gondoltuk, hogy elindulunk vissza a szállásunkra Székelyudvarhelyre.

Nagy csalódás volt. Többen tényleg szerettünk volna találkozni Böjtével. És persze a fiatalabb egyetemisták felé egy kis pedagógia is lett volna a vele való találkozás, mert én tv-n keresztül is egy hihetetlenül megnyerő, szelíd és abszolút jó értelemben vett nyájas embert ismertem meg benne. Jó lett volna, ha személyesen beszél nekünk megpróbáltatásokról, nehéz sorsokról – nemcsak a fiatalabb egyetemistáknak, de nekünk, idősebbeknek (a 20 éveshez képest a 25-27 éves idősebb, nem röhög) sem ártott volna, ha egy kicsit új hangon szólnak hozzánk.

De nem így történt. És mivel már tényleg tarthatatlanul idiótának éreztük magunkat és úgy láttuk, az adományaink ellenére nem látnak minket szívesen, elkezdtünk visszamászni a buszunkra.

Ezt viszont már nem fejeztük be: egy fekete autó gurult egyszercsak be a kis utcába, az egyik ülésen pedig a várva várt Böjte Csaba ült. Egyből lepattantunk a buszról, aztán ugyanazzal a másik két emberrel, akikkel még a kopogást erőltettük, egyből a hátsó udvarba mentünk, ami akkor éppen parkolóként üzemelt.

A szerzetes arcán egyből látszott a felismerés, hogy tudja, kik vagyunk. Nem szabadkozott, nem mondta, hogy valami elhúzódott vagy hogy egy kátyúban hazavágták a lengéscsillapítót és ezért késtek – de bocsánatot sem kért. Ebből világosan látszott, hogy tényleg csak valami apró betűs rész lehettünk a határidőnaplójának az alján. Amikor kezet fogtunk, talán az ő agyán is átfutott, hogy ez már tényleg gáz, ezért megpróbálta kihozni a maximumot a helyzetből.

Kimentünk a kollégium elé, ő rövid beszédet tartott az árvákról, az intézményről, a tevékenységéről majd közösen elmondtunk egy imát, amelyben ő megköszönte az adományainkat és áldást kért ránk. Búcsúzóul a buszunkra is feljött, tovább beszélt, majd hogy oldja a hangulatot, a telefonjával lőtt egy szelfit. Vicces volt, tényleg feloldódtunk.

Ha mindezt egy órával korábban teszi, hibátlannak értékeljük a programot. De tulajdonképpen csak a vakszerencsének köszönhető, hogy a megbeszélt időpont ellenére sikerült találkoznunk vele.

Nekem nagy csalódást okozott. Ahogy fentebb is leírtam, nyilvánvalóan nem fog megváltozni a véleményem az emberségéről és az önfeláldozásáról, de az a gyanúm, hogy pont a hírneve miatt elég adomány érkezik hozzájuk, jól elvannak belőle, ezért egy ilyen fiatalokból álló csoporttal úgy voltak, hogy igazán nem oszt, nem szoroz nekik. Nem gondolom, hogy mindezt gőgből tette. Egyszerűen nem volt annyira fontos vagy kirívóan nem hétköznapi az érkezésünk, ezért csak ennyire erőltette meg magát. Szóval ha már karitatívkodás, talán érdemesebb olyanokat választani, akiket kevésbé eresztenek el adományokból.

Kiderült, hogy alapvetően ő is emberből van. Tulajdonképpen talán nem is olyan nagy cucc az egész. Az viszont inkább, hogy a később kiküldött e-mailemre sem válaszolt, amiben egy dokumentumot kértem tőle a pályázatunk elszámolásához, illetve a szelfit, amit a buszon készített.

Pedig arra röpködtek volna a lájkok.